A harang lelke

A harang fémből (bronzból, újabban acélból) öntött, fordított serleg alakú ütőhangszer.

A harang nem csak egyszerű használati tárgy, hanem műalkotás. Leginkább a szobrászművészethez hasonlít, csakhogy a harangnak a néma szobrokkal ellentétben meg is kell szólalnia. A díszítésekkel ékesített harang tehát nemcsak esztétikailag szép bronzöntvény, hanem hangszer.

A templomtornyokban, haranglábakban függő, méltóságteljes, zengő hangon szóló harangok a keresztényvallás elválaszthatatlan jelképeiként élnek gondolkodásunkban. Történetük sok ezer évre nyúlik vissza.

Ég és föld között függve két világot kapcsolnak össze. Isten hangját, az isteni törvény kinyilatkoztatását jelképezi, a harang csengő-bongó hangja elűzi a rosszat és a megtisztulás eszköze egyben.

Már az ókorban is használták az alvó istenség felébresztésére, a baj elhárítására.

A keresztény egyház eleinte trombitákat használt erre a célra, s a lovagok csak i.sz. után 500 évvel kezdték elterjeszteni. 1169-ben a katolikus egyház kötelezővé tette templomok számára a felszerelt harangok használatát, ami a protestáns egyházakban is általánossá vált. A keresztény emberek életének, mindennapjaiknak kisérője volt a harangszó.

Harangszó szólított istentiszteletekre, imákra.

A katolikus templomokban naponta háromszor szól a harang. Az első hajnalban, 550 éve szól délben. 1456. június 29-én hirdette ki III. Calixtus pápa Imabulláját, melyben elrendelte a déli harangszót, hogy jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak. Ez időtől általános lett egész Európában a déli harangszó a Nándorfehérvári csata győzelmének tiszteletére. Este az Úr angyalára harangoznak.

Lélekharang csendül a keresztény ember halála óráján, harangszó kíséri a temetési menetet, a körmeneteket, egyházi és világi méltóságból győztesen hazatérő harcosokat és harangszó jelzi a békét.

De harangzúgás kísérte a nagy természeti csapásokat és egyéb vészhelyzeteket is, a tűzvészt és az árvizet.

Ellenséges támadás idején fenyegető, figyelmeztető szerepe van. Zivatarok alkalmával a mennykőcsapást vélték elhárítani a harangok megkondításával.

A harang szó már a honfoglalás előtti időkből él nyelvünkben, valószínűleg török eredetű. A harang sok évszázados közismertségét, közkedveltségét tanúsítja az a sokféle közmondás, szólás, mely a magyar nyelvben él, ezzel az ősi eszközzel, hangszerrel kapcsolatban. Például a szófukar emberre mondják, hallgat mint a néma harang. Amint öntik a harangot, úgy szól - amilyen a munka, olyan az eredménye. A magas termetű emberre mondják - hosszú, mint a harangláb. Aki széken ülve a lábát lóbálja, arra mondják, harangozik a lábával.

Aki csak bizonytalanul, felületesen ismer valamit, arra azt mondják, hallott valamit harangozni, de nem tudja, hol, és még sorolhatnám tovább.

Azt kívánom, hogy a most felszentelt és megáldott harang szolgálja a gyakran alkalmazott harangfeliratot:

Az élőket szólítom. A holtakat siratom. A villámokat elűzöm.

Dr. Márkus Jánosné